Nem vagyok szerelmes, és valahogy hiányzik nekem az. Habár már mindig ellene voltam, hogy egy fiún csüngjek, most olyan egyedül érzem magam. Nem az a gond hogy nem akarná senki, hanem atól félek hogy szerelmes leszek egy olyanban, aki csak kihasznál. Egyszer majdnem becsapott volna egy csávó. Egy fél évig utánam járt mint egy kutya, még pisilni sem mehettem volna anélkül, hogy az ajtó elött várjon rám. Elöször ö nem tetszett nekem, kivülröl igen, de olyan feltünnö kedves volt, hogy azt már gondoltam, hogy hazudik. Akkor idövel megszoktam a hizelegést, és valamikor megszerettem. Nem volt az én hibám! Vagy??
Már mindenki tudja, hogy nem akarok barátot. De hogy nekem hiánzik egy második fele, azt csak a legjóbb barátnöim szabad tudják. Az olyan kínos. Minden fiút haza küldtem, mikor nekem udvarolt, és mindig megmagyaráztam a helyzetemet, hogy barát nélkül boldog vagyok. És hogy most ez éppeg nem igaz, nem merem senkinek sem mondani.
Úgy hiányzik nekem egy csávó, hogy néha vennék akárkit, csak hogy legyen egy. Habár én biztos kapnék egy rendest is. Jó, nem vagyok beképzelt, de jól nézek ki (habár még letudnék fogyni egy kicsit...) és sok fiú utánam jár. A tesóm mind idegesít, hogy nem vagyok tökéletes, és a fiúk csak a tökéletes lányok után néznek, de úgy tünik, hogy a csávóknak elég szép vagyok. Csak túl nagyon szégyelném, ha most kimennék egy fiúval. Régebb - egy fél évvel ezelött - még kolostorba is akartam menni!! A veszély, hogy kileszek használva ezért nem is kevés.
